Mint gondolom a legtöbb gyerek, én is úgy öttől 10 éves koromig nyúztam a szüleimet, hogy vegyünk kutyát. Nem jártam sikerrel. Anyukámat totál hidegen hagyják az állatok – bár ha mégis összefutnak, anyukám az állatokkal is irtó rendes -, apukám szereti az állatokat, de éppen ezért nem akart a 10. emeleti panelbe kutyát. Volt helyette nyuszim minden húsvétkor – figyelem, a nyuszik teljesen szelídek lesznek! -, majd amikor az utolsót egyik reggel ott találtam a ládájában döglötten, azt mondtam: nekem soha többet nem kell állat.

A férjemnek gyerekkorában mindig volt kutyája, mert apukája akart. Német juhász, tacskó, doberman. Viszont apaként a gyerekkori élmények árnyékos oldalából kiindulva keményen tartotta magát ahhoz, hogy nincs állat. Mert ő nem fog epilepsziás kutyát kezeltetni, hányással állatorvoshoz menni, és hosszan tudta sorolni a régi rossz emlékeket. Abban megegyeztünk, hogy kutyapótló hörcsög, kanári, aranyhal pedig végleg nincs, ezek azt az örömöt, amit egy kutya nyújthatna nem adják, viszont sanszos, hogy reggelre ezek is hirtelen feldobják a pacskert. A macskákat nem bírjuk, se mi, se a gyerekek.

Az én drága Uram egy dologgal nem számolt: mi van, ha az őszülő halánték és egy 9 éves kislány vágyakozása találkozik össze? Mert persze, a mi gyerekeink is akarnak kutyát. Nem volt ez mindig így, a lányunk kiskorában (most sem nagy éppen, de értitek, régebben) rettegett a kutyáktól, ami egy faluban nem is csoda, ha mentetek már gyanútlanul a járdán, aztán kaptatok szívbajt egy orvul, de annál hangosabban a kerítésnek rontó kutyától…

Aztán először jöttek a lovak. A lómánia, pedig először még a lovaktól is rettentően félt. De huss, a félelem eltűnt, és maradt helyette valami elképesztő összhang ezekkel a nagy állatokkal. Harmadik éve lovagolnak, ami nagy élmény az egész családnak – ha ideges vagy, menj el egy lovardába és az a hangulat tényleg felér egy terápiával! Ahová járunk, ott a lovak nagyrésze magánszemélyeké, sőt, iskolatársaké, de Julcsinak meg kell értenie, hogy nekünk sosem lesz lovunk. Neki majd nagykorában lehet, ha úgyis farmot akarnak.

Na de a kutyák! Mind a ketten akartak már kutyát, de a fiam akar kutyát, gördeszkát, rollert, tengerparton nyaralni, jobb kocsit, laptopot, marhajó mobilt, peonzát, spinnert, stb. Julcsi viszont kutyát akar. Minden ismerős kutyáját számon tartja. Amíg vendégségben vagyunk kutyás helyen, ő nem lát, nem hall, nem eszik, hanem játszik a kutyával. A szomszéd kutya mellett hosszan tudott üldögélni, simogatta, beszélgetett vele, ha valami sérelem érte sokszor kiment kutyázni, de Pumi idén a téli nagy hidegben elpusztult, 17 éves volt.

Én már régen megtörtem volna – meg amúgy is, sosem volt kutyám, szóval már itt az ideje:) – de ha az apja kategorikus nemet mond, akkor nincs mit tenni. Mert egyébként mit mondok a vágyakozó gyerekemnek, miért ne lehetne kutyája egy kertes házban? Mert nekem a kertem fontosabb? Mert féltem a nagy nehezen kialakuló lakást egy kutya pusztításától? Lusta vagyok sétáltatni?

De az apja nem engedett, és mivel amúgy makacs ember, én semmi esélyt nem láttam arra, hogy egyáltalán fontolóra veszi, hogy meggondolhatná magát. Aztán március elején Julcsi meséli nekem egy este nagy izgatottan, hogy apa megengedte neki, hogy 12 éves korában legyen kutyája – most nyáron lesz 9. És ugye apa komolyan gondolta?

Csodálkoztam, mert ismerjük a lányunkat annyira, hogy időhúzással nem nyerünk semmit, ő tuti számon tartja az ígéretet! Megkérdeztem a férjem, és mondta, hogy igen, beadta a derekát, de hol van az még? Tehát így lett a 12. szülinapból 11., aztán tizedik. Itt hivatalosan megálltunk, de  én nem szeretem a bizonytalanságot, ezért belevetettem magam a témába: hogyan vesz az ember kutyát? Meg egyáltalán: hogyan van az embernek kutyája?

Én úgy gondoltam, hogy egy faluban majd figyelünk, aztán az egyik ismerős ledér kutyalányának váratlan kölykeiből kapunk egyet. Vagy felelős gazdaként menhelyről választunk. De a férjem azt mondta, szó sem lehet róla, ha már kutya, legyen kölyök és törzskönyves, mert ő nem akar zsákbamacskát.

Valójában én sem akarnék. Minden kiskutya cuki – szinte. (A lovardában tartanak most valami rémes harci kutya kölyköt. Azok a hideg, kegyetlen, buta szemek!) Szóval nem szeretném, ha az édes, tarka kis szőrgombócról pár hónap múlva kiderülne, hogy bár az anyja leginkább vizsla volt, de az apa talán egy pitbull/komondor/pincsi lehetett? És az új családtag a rövid, görbe lábak mellé hamarosan egy jó adag agresszivitást és loncsos bundát is növeszt.

A fajta kérdésében aztán hamar döntöttünk: a kutya legyen közepes vagy nagyobb testű, ne legyen bozontos a szőre, látsszon a szeme. Legyen okos, gyerekbarát, nélkülözzön minden agresszivitást. (A kertkapunk nem zárható – majd most!, de még senki sem jött be rajta kéretlenül. Nincs szükségünk házőrzőre.) A kutya bár bejöhet a házba, de alapvetően a kertben lakjon. Ha ezeket a feltételeket bedobtuk a gépbe, akkor az szinte egyet adott ki: labrador.

Aztán megláttuk ezt a fotót, és a család egyöntetűen azt mondta: larbador! Mert ne kölyöknek legyen csak szeretni való, hanem felnőtt kutyának is.

Az első sokk akkor jött, amikor szembesültünk a törzskönyvezett (sztárkutya) labrador árával. 300 ezer forint. 1000 euró. “Csak” 250 ezer. A Jófogáson 30, 50, 60 ezer, a “fajtiszta”. Azt hamar megtudtuk, hogy kutyánál tuti igaz az “hogy olcsó húsnak híg a leve”. Szóval régen tanultam már biológiát, de lassacskán kezdem kicsit érteni, hogy a tenyésztés miről szól, és ez bizony nem egyszerű dolog. Meg kell találni az ideális anyát, hozzá az őt genetikailag kiegészítő kant,  hogy kettőjüknek a lehető legideálisabb kölykei szülessenek (küllemében, természetében, képességeiben). Tehát a kert végében tartott néhány rokon, remélhetőleg leginkább labrador tetszőleges összetételben történő szaporításából nem sok jóra lehet számítani.

Törzskönyves kutyát venni itthon szerintem kb. olyan, mint használt autót. Komoly bizalom kell hozzá, mert minél többet olvasol róla, minél több tenyésztővel (vagy áltenyésztővel) beszélsz, annál inkább azt gondolom: remélem a törzskönyv nem olyan, mint elhinni a használt autó kilométeróráján látott számot. Mert nehogy azt gondoljuk, hogy így a 21. században mondjuk beírod a keresőbe, hogy Magyar Ebtenyésztők Szövetsége/Egyesülete, és akkor találsz egy oldalt, ott beírod a tenyésztő által megjelölt anya és apa törzskönyv szerinti nevét, és a rendszer azonnal köpi az adatokat, mint hivatalos törzskönyv, egészségügyi szűrések eredményei, tenyésztési engedély, versenyeken elért helyezések, munkavizsgák, stb. Ilyen persze nincs. Egyes kennelekben eléggé átlátható a rendszer már online is, sok mindent meg lehet tudni a szülőkről, a szűrési és tenyésztői papírokról, a tartás körülményeiről, de arra is van bőven példa, hogy nemigen hagy nyugodni a gondolat, hogy mondjuk az eladott kölyök valóban a megjelölt anyától és apától (főképpen az utóbbi) született-e, vagy van a dologban valami fura csavar?

Azon nem volt vita köztünk, hogy szuka legyen, mert a “kan határozott gazdát kíván” előírásnak nem biztos, hogy a 9 éves copfos és kicsit szeplős főgazda feltétlenül eleget tudna tenni, meg aztán a szerelemtől szökős kutya sem egy leányálom (felénk 140 centisek a kerítések). A férjem pedig, hogy is mondjam szépen? Szóval nem akart több férfiasságot látni itthon.

Azt is megmondtam a gyerekeknek, hogy a szín századrangú kérdés, még akkor is ha a teraszhoz és a nappalihoz leginkább talán egy zsemleszínű (szakszerűen sárga) labrador passzolna.

Mindezeken felül a kutya jöjjön nyáron, mikor itthon vagyunk, mikor van időnk bőven tanítani, hogy a kutya gyermek- és kamaszkora a lehető legkevesebb hajmeresztő történettel járjon. Hamar rájöttem, hogy jó szukát találni (viszonylag) elfogadható áron, megfelelő időben nem semmi vállalkozás.

Mikor aztán találtunk tenyésztőt, aki szimpatikus, és a kutyái is, épp született szuka és a nyári szünet kihirdetésekor szinte hozhatjuk is, ráadásul nem az ország másik végéből, akkor lett a jövő nyárból idén nyár.  Itt nincs kutyafarm, csak egy kedves, kíváncsi, öreg, kicsit már nagyothalló nyugdíjas labradornéni, egy fiatal szuka és két fiatal kan. 8 kölyökből, pontosabban 5 szukából választhattunk, volt fekete, zsemleszínű.

Kétszer mentünk el, egyszer még szakértői segítséget is igénybe vettünk, de végül minden racionalitással szemben győzött a szív, így lesz miénk most vasárnap Bodza. Majd mesélek:)