Igazából a szülinap már el is múlt. Gondolkodtam, vajon mi is legyen a születésnapos poszt?

Mert nincsenek új, nagyívű terveim. Azaz még mennyire, hogy vannak, ám azok nem érintik a blogot, sőt a lakberendezést is alig.

Bár sokszor írtam magunkról, de magamról sosem. Nincsenek fotók rólam, nem csak azért, mert utálom, ha fényképeznek. A nevemet sem írom ki büszkén az oldalra. Mert semmiképpen sem akarom, hogy a blogot és engem össze lehessen kötni. Van egy munkám, ami irányát tekintve nem sokat változott csaknem 20 éve, és fontosnak tartottam, hogy a külvilág számára az a munka vagyok én, sosem akartam “lakberblogger” lenni.

Februárban leszek 47 éves, és ebben a korban érdemes végiggondolni, hogy hová tesszük a hangsúlyokat. Az időnket. A figyelmünket. Nekem bizony kellett ehhez pár év. Most úgy látom, hogy küzdöttem azzal, amit “midlife crisis”-nak, azaz életközép válságnak is szokás nevezni. Néhány évig nehezen ment a hajó, a munkámban volt két kemény év, amikor nagyon nem voltam a helyemen, nagyon nem találtam a helyemet, és ebben az időben mentőöv volt, amit egy kedves barátnőm építész férje javasolt: írjál blogot a lakásokról, amikről álmodsz. Amikor elkezdtem, azt gondoltam: olyan lesz, mint a gyerekeimről írt naplóm – négyünknek. Vagy inkább a szűk baráti körnek. Ez mára, havi 100-, néha 200 000 ezer letöltéssel, lassan 7500 követővel messze túlmutat az eredeti terveken.

Aztán idén januártól megkaptam azt a munkát, ami mindenképpen a csúcsa annak, amit eddig csináltam. Elértem a létra tetejét. Nem tapasztaltam meg a legendás üvegplafont. Sőt, kicsit szédítőek is a kilátások. Tehát elmondhatom: iszonyú gyorsan telnek a napjaim 8-5-ig (meg egy kicsit tovább is). Miközben a lényeg csak utána kezdődik, mikor hazaérek. Otthon. Mikor vége együtt a család. Olyankor én már nem akarok arra gondolni, hogy egy hete nem volt poszt. Hogy hány olvasói levél, kérdés vár? Hogy milyen legyen a következő lakásbemutató?

Valahogy minden úgy összevág:

• Végelgyengülésben elhalt az itthoni ősöreg laptopom. A munkahelyemen asztali gépet kértem, ami esténként ott marad. Persze biztos lesz majd új itthon, de nem sietjük el. Most egy működő van a házban, és ez nagyon jó is így. Bőven elég, ha vagy a férjem, vagy én ülök a gép előtt:)
• Vasárnap véget ér számomra a Cafeblog VIP program. Nem jelentkezem újra, lekerül a blogról a logó. 2013 októberében kezdtem, egy kezemen meg tudom számolni, hányszor nem kerültem be ez alatt a bő 2 évben a havi TOP20-ba. Nagyon kemény munka, rengeteg éjszakázás kellett ehhez. Szóval ha valaki azt gondolja, hogy a blogolás az egy kreatív dolog, amiből akár pénzt is lehet keresni, annak csak az mondanám: rengeteg munkával irtó kevés pénzt. Ha megtanulsz ennyi idő alatt egy nyelvet, vagy továbbképzed magad a szakmádban, biztosan többre jutsz. Ha körbenézek a hazai felhozatalon, azt látom, hogy van egy-két nagy tehetség, akiknek bejön a dolog, de ők persze nem a blogolásból élnek, hanem kiváló lakberendezők.

Tehát új időszak következik. Amikor igazán vissza lehet térni a kezdetekhez: ez az én lakberendezési naplóm. Ahol nem kell bejegyzést írni, hanem lehet. Ha van kedvem is, meg ötletem is. Mert töröm ám a fejem lakberendezésen, folyton. Ha éppen nem dolgozom. Vagy olvasok. Vagy végre együtt a család. Vagy háztervezés helyett háztartást vezetek. És ezekről a fejtörésekről fogok is írni, ráadásul néhány olvasóval már-már baráti viszonyban vagyunk, noha sosem találkoztunk! Ugye Viki, Zsóka, Zsuzsa, Anett, Gabi, Eszter, és még sokan mások?

Itt a saját házunkban a hálószoba következik. A mozaik darabkái már szinte mind beszerezve, csak össze kell rakni. Aztán talán befejezzük a konyhát. Az előszobát. Elkészül a pincében a férfibarlang. Jövő nyáron jön a két új gyerekszoba. Aztán egyszer már a nappali is sorra kerül. Aztán talán lesz egy kockaházunk, amit kibővítünk és csodájára jár mindenki, hogy milyen klassz is egy kockaház. És ezekről be is fogok számolni.

Tervek vannak, jelentkezem:)