Bár messze nem érzek olyan meghatottságot, mint amikor a kisfiam (ő a nagyobb gyerekünk) lett egy éves, de azért az egész családunk ünnepi hangulatban van, mert Bodza kutyánk egy éves születésnapját holnap ünnepeljük – majd igyekszünk nem elrontani a gyomrát az ünnepi menüvel.

ilyen volt:

ilyen lett:

Amellett, hogy szerintem minden kutyatulajdonos regényeket tudna írni a kutyája mókás, idegesítő, szeretetreméltó, sőt megható viselt dolgairól, én a blog témáját próbálom tiszteletben tartani, és arról írni, hogy milyen egy kutyával lakni, vagy még pontosabban:

lehet-e szép lakást, sőt még inkább szép kertet fenntartani kutyával?

A rövid válasz persze az, hogy biztos lehet, de kutya nélkül biztos könnyebben:) Viszont egy évnyi kutyás lét után mindenképpen hozzá kell tennem, amit már sokan megmondtak előttem (azelőtt ezt inkább röhejesnek találtam): kutya nélkül lehet élni, csak nem érdemes.

Tehát ahogy már tavaly megírtam: Bodzát a lányom kiválasztotta, aztán 2017. július 2-án beköltözött hozzánk:

 

1. tételem: akkor vegyünk kutyát, ha a családban mindenki! elkötelezett, de a felnőttek mindenképpen

Biztos csomó helyen a felnőttek akarnak kutyát, de még többször a gyerekek unszolására fontoljuk meg, hogy vegyünk-e kutyát? Totál közhely, de a gyerekek unszolására sose vegyünk kutyát, mert a kutya a mi balhénk lesz, még akkor is, ha olyan elkötelezett gyerekünk van, mint az én lányom. Egy gyerek nem, vagy csak korlátozottan alkalmas a kutya ellátására, mert a kutya egy élőlény, tehát nemigen hibázhatunk vele (mit eszik, mihez fér hozzá, stb.). Ha hibázunk, akkor az vagy a kutya életébe kerül, vagy súlyosan érintheti a pénztárcánkat.

Szerencsére mi elkötelezettek voltunk, én azért, mert még sosem volt kutyám, a férjem meg pont azért, mert neki több is volt. Minden esetre bármennyire is készültünk, az első három hét engem súlyosabban érintett, mint az állítólagos gyermekágyi baby blues (azt szerencsére kihagytam).

Egy labrador kölyök iszonyatosan cuki. Egész nap lehetne nézni, hogy milyen marhaságokat csinál és közben mennyire édes – bár szerencsére minden aktivitás úgy 10-15 perc múlva teljesen kiüti, és a nap túlnyomó részében alszik.

De egy kölyökkutya vadállat. Kikerül az alomból, ahol egész nap harapdálósat játszott, aztán ha túlment egy bizonyos ponton, az anyja jól ellátta a baját – vagy éppen a nálánál talpraesettebb testvérei. Szóval az élete a harapdálásból és fegyelmezésből állt, ha éppen nem aludt vagy evett. Ezt folytatja nálunk is, mi pedig anyjaként fegyelmezzük, mert gondolom harapdálni nem fogjuk.

Hát nekem ez rémes volt. Rólam hamar leszokott, de Julcsit, aki annyira vágyott rá, annyira szerette, gyenge kis testvérének gondolta, akit büntetlenül piszkálhat. Julcsi hetekig lelki beteg volt, hogy őt utálja a kutyája. 9 éves volt tavaly, és hát egy gyerek belátásában ne bízzunk – lásd gyereknek ne vegyél kutyát.

Csak arra tudtam gondolni, hogy ki a halálnak kellett ez az egész? Egyszerre utáltam Bodzát (elsősorban Julcsi miatt) és izgultam érte, mint a saját gyerekemért: este mellette ültem, éjszaka kivittem pisilni, hajnalban először feltakarítottam utána az előszobát, aztán kiköltöztünk a teraszra, ahol a hűvös júliusban a kis tündér a hasamon folytatta az alvást. A férjemet durván megharapta, mikor az el akart venni tőle egy döglött békát, egész nap rágta a nyomorult tobozokat, aztán öklendezett tőlük, és rögvest egy többszázezres kerítéscsináltatásban találtuk magunkat, hogy a kis kincset biztosan telken belül tudjuk – a többi kutyát pedig kívül.

Aztán a helyzet javult. Már nem pisilt-kakilt az előszobába éjszaka. Nem harapott. Egyre kedvesebb lett. Megkapta az oltásait, lehetett vinni sétálni. Együtt nyaraltunk. Elkezdte a tanulást a kölyök tanfolyamon. Megért arra, hogy kint töltse az éjszakát a kertben.

2. tétel: Szerencsére a kutyát jobban szereted, mint a lakást vagy a kertet

Amíg nem akartunk kutyát, el nem tudtam képzelni, hogy viseli el valaki, hogy a nagy gonddal kialakított kertjében, lakásában kárt tesz egy kutya. Ne legyenek illúziónk, fog kárt tenni. Bodza ráadásul sosem nyúlt semmihez, amiről azt gondolja, hogy a miénk: nem rágott cipőket, a kolbászt ott lehet hagyni az asztalon, és nem ugrik fel érte, de például azt nem gondolja, hogy a fű is a miénk lenne, vagy különös kapcsolat fűzne minket a fa ágyásszegélyekhez, amit remekül lehet rágni. Azt lehet, hogy gyanítja, hogy a fűszerkert dézsmálásáért nagyon dühös leszek, de úgy látszik kutyáéknál is működik a valamit valamiért elv, és egy kis levendulaízért bármi megéri.

Szóval a lakás porszívózás után merő kutyaszőr, pedig nálunk a kanapé, fotelek tabu, egyfolytában megy a robotporszívó, de ettől még simán találok kutyaszőrt a fenti fürdőben is, noha a kutya sosem megy az emeletre (kutyát lehetőség szerint ne lépcsőztessünk, főleg kölyköt, csúszós fa lépcsőn lefelé pedig semmiképpen). Ebből következik, hogy kb. búcsút mondtam a nappaliba tervezett és a nemszeretem padló semlegesítésére tervezett világos, puha szőnyegnek.

3. tétel: Kutyával élni egészséges

Gondolom ezt mindenki hallotta már, de a hír tényleg igaz! A férjem a kutya előtt a sarki kisboltba is kocsival ment, de az utóbbi félévben napi három kilométert gyalogol, és órákat tölt kint a levegőn. Ráadásul a család is egy csomót van együtt a séták kapcsán (és veszekszik: “hülye vagy, miért beszélsz így a kutyával? hülye vagy, miért engeded neki?), de a sok közös séta megszépíti a napjainkat. És sokkal-sokkal jobban szeretjük a környékünket, ami igazi kutyaparadicsom:

+1: a jó kutya felér egy terápiával:)

Még a 10 éves tündér lányom is tud ballábbal kelni, utálatos és pimasz lenni. Hogy persze a kamaszodó fiacskámról, vagy éppen a (csaknemmindjárt…) klimaxos magamról ne is beszéljek. Bodza nem. Bodza mindig iszonyatosan boldog, vagy őrült módon boldog. Van egy teljesen kiegyensúlyozott lény otthon. És ez ránk is hat. Nem lehet a boldogan csóváló kutya mellett dühöngeni, egyszerűen kisimítja az idegeket. Plusz szereztünk egy csomó kedves ismerőst, mert a kutyás társadalom tényleg összetart.

A mostanában mindenkivel kicsit morcos kisfiam minden nap 6-kor kel, hogy kivigye a kutyáját sétálni. Egyébként mindenki meg van róla győződve a családban, hogy ő Bodza titkos favoritja – valójában persze én vagyok:)))

A kislányom és a kutyája pedig a kezdeti konfliktusokat leszámítva remek párost alkotnak, Julcsi már több kutya-tanfolyamot végigcsinált vele, otthon is sokat tanulnak, gyakorolnak együtt. Julcsi és a kutyakiképzés amúgy is közel állnak egymáshoz, most éppen vakvezető kutyákat akar majd önkéntesként betanítani.

És mi lesz a nyaralással?

Az a helyzet, hogy a kutya családtag. Aki persze nem tud mindenhová velünk jönni, mert például most nyáron nem visszük Horvátországba. Csomó mindent szeretnénk csinálni egy hét alatt, ami nem kutyás program (városnézés, múzeum, templom, nemzeti parkok, stb.). Ha még lenne idő/pénz/energia egy Fertő-tó kerülésre, akkor oda sem fog velünk jönni, mert a bringatúra nem kutya kompatibilis (legalábbis egy labradort tilos bicikli mellett futtatni, de a legtöbb kutyát az!). Szerencsére a kutyaiskolában az egyik oktató elvállalta a saját falkája mellett, szóval azt gondoljuk, ő sem fogja rosszul érezni magát. Egyébként pedig próbálunk olyan helyekre menni, ahová lehet kutyát vinni. Meg ez egy misszió. Ahol egy jólnevelt kutya nem kívánatos vendég – pedig semmi vizet nem zavarna – oda egyszerűen nem megyünk.

Mindent összevetve: nekünk bejött a kutyás élet, négytagúból öttagú család lettünk.