Ez most nem lesz lakásbemutató, se saját, sem másé. Csak szombat délelőtt a bevásárlás + kutyasétáltatás kombó közben beszélgettünk a fiammal, és azóta is ez a beszélgetés forog a fejemben.
A 11 éves számon kérte, hogy miért gondolkozom én azon, hogy valaha is elköltözzünk a házunkból? Ez a ház az otthonunk. Ez a ház tökéletes. Már majdnem teljesen felújítottuk, és ők nagyon szeretik minden részletét.
Végre elkészültek a szobáik (persze nem egészen, és már nem is pont ilyenek, mint a képeken), és ők nem is lehetnének elégedettebbek.
És Sződligetet is nagyon szeretik, mert csendes, mert szuper a Dunapart, és mert nekik ez az otthonuk. Szó sem lehet Vác belvárosról (anya, ott tömeg(!) van, meg bűz), az alsógödi Dunapart sem jobb, mint a miénk, szóval felejtsem el, meg vegyem már észre, hogy mindenki más itt szeret élni a családban, csak nekem vannak folyton ötleteim. (A fiam tök olyan, mint én. A férjem és a lányom általában csak néznek, hogy tudjuk felkapni egymásra a vizet, de nagyon, aztán pár perc múlva a legnagyobb egyetértésben túllépni az egészen.)
Először halálra rémültem. Hogy én már valójában vágtam a centit. Mert a férjem Vácon dolgozik, egy gyerek már oda jár iskolába, két év múlva a másik is oda fog, mennyivel jobb onnan a közlekedés nekem munkába, minden szolgáltatás (zeneiskola, uszoda, balett, piac, stb.) egy lépésre. Szóval milyen logikus lenne ott laknunk. Aztán tessék, le leszek szavazva. (A férjem már régebben azt mondta, hogy bár sajnálná eladni a házat, amit az apjával építettek, de ha találunk valami jót Vácon, és mindenkinek kevesebb lesz az utazgatás, akkor ő valójában benne van. Persze van feltétel: úgy költözünk, hogy neki semmitdesemmit nem kell az új házban faragnia.)
Rágtam a témát magamban hétvégén, és mostanra nagy nyugalom lett bennem. Hogy mennyivel több esze van a 11 évesnek, mint nekem! Hogy azon nem kell változtatni, ami jó. Hogy mennyivel több időm lenne minden másra, ami nem lakás, ha itt maradnánk. Hogy a kérdéseket akkor kell megoldani, mikor felvetődnek, vagyis teljesen felesleges most azon törni a fejem, mi lesz akkor, ha már mindenkinek programjai lesznek, és 15 percre van a vasútállomás. Ez még legalább öt év múlva lesz kérdés. Addig akár megtanulhatnék olaszul. Nyelvvizsgázhatnék németből. A lakásprojekteket a hátam mögött hagyva, akár tervezhetném a nagy családi utazásokat.
Ti erről mit gondoltok? A lakásunk az otthonunk, vagy éppen ott lakunk, ahol az élethelyzetünk szempontjából a leginkább kényelmes?
Egyetértek az előttem hozzászólóval, szerintem csodás helyen laktok. Persze, ha muszáj költözni, akkor tudni kell váltani. De ha nem kényszerű, akkor én megkímélném magamat és kis családomat ettől a stressztől.
Köszönöm a kedves sorokat:) Nehéz kérdés ez, mert én szívem szerint nem a magyar modellt követném, miszerint az otthonunk állandó, és akkor sem változtatunk, ha sem helyileg, sem méretében nem megfelelő már számunkra. De az érzelmi kötődés, szép emlékek valóban nagyon fontos szempontok! Andrea
Kedves blogger!
Az otthonotok ennél szebb nem is lehetne, látszik rajta a sok évnyi belefektetett tervezgetés és munka!
Szerintem a lakhelyetek is csodálatos, sok ember szívesen cserélne veletek, hidd el! 🙂
Bár elhiszem hogy viszket a tenyered egy újabb átalakításra, egy fehér vászonra, de ha itt mindenetek megvan, akkor nem érdemes felforgatni a család nyugalmát. A napi utazás belefér, amíg senki nem nyavalyog nagyon..:)
Külön bónusz, hogy a házatoknak története van, a férjed két kezével építette…s talán az unokáid is itt élhetnek majd! 🙂
Mostmár itt az ideje az élményeket gyűjteni, mert van hová Hazamenni! 🙂
Sok boldogságot kívánok a családodnak, a megújult gyönyörű otthonotokban!