Már régóta adós vagyok egy poszttal arról, hogy vajon a “lakás”, de főleg a lakberendezés, a trendek hogyan felelhetnek meg a környezeti és társadalmi felelősségvállalás kívánalmainak – aminek ellenében szerintem nem is beszélhetünk jó lakásról. Az mindenesetre biztos, hogy számomra a luxus ebből a szempontból is kerülendő.

Természetesen mindig az az első kérdés, hogy mi a luxus?

• Hány négyzetméter jusson egy családtagra?
• Mennyi holmink lehet anélkül, hogy csupán tárgyaink száma is a luxus kategóriába esne?
• Melyik anyag igényes és melyik luxus?
• A lakásunk elhelyezkedése esetén mi a luxus?
• Mennyit lehet költeni egy négyzetméterre úgy, hogy az otthonunk szép és kényelmes legyen, de mégse teremtsünk luxus körülményeket?

Meg egyébként is, miért lenne baj a luxus, ha egyszer megvan hozzá a pénzünk? Mivel ez nem egy társadalomtudományi blog, ezért bonyolult kérdésre egyszerű választ adok: a legtöbben a skandináv otthonokra nyomjátok meg a like gombot. Pedig a skandináv lakások tudatosan kerülik a luxust, az esetek bő 90%-ban. Nincsen rengeteg bútor, főleg nem kivételesen drágák, az anyaghasználat is inkább természetes, ha kivételes helyszínen látunk egy házat,  az általában már legalább 100 éve ott állt.

Tehát tartom magam ahhoz, hogy ezen az oldalon sosem lesznek indokolatlanul hatalmas lakások, házak, tele drága bútorral és kiegészítővel. Olyanok sem, ahol az anyaghasználat durván sérti a környezetvédelmi elveket, az anyagok előállítása (pl. természetes kövek, egzotikus fák, stb. felhasználása) nem éppen felel meg a fenntarthatóságnak.

Akkor most mi ez a luxuslakás itt a blogon?

Amíg olvastam hazai lakberendezési újságokat, mindig frászt kaptam azoktól a lakásbemutatóktól, ahol 20 éves üzletasszonyok/vidám agglegények/középkorú párok éltek igényesen a 200+ négyzetméteres, új építésű, budai lakásokban, házakban, amik amúgy hervasztó végeredménnyel, de iszonyú drágán voltak berendezve. Ez lenne a minta a hazai lakáskultúra valóban szükséges emelése érdekében? Nagyon luxus akart lenni a legtöbb, nagyon be akarta mutatni, hogy jól megy a tulajnak. Mégsem lettünk irigyek.

Az igazán komoly otthonok sokszor igen “egyszerűek”: felújított, régi bútorok, megőrzött épületek, burkolatok.

 

Ilyen ez a londoni lakás is, amelyet Cassandra Ellis belsőépítész saját magának alakított ki, egy viktoriánus sorházban, nem a legdrágább irányítószámok egyikén.

A felújítás során ügyelt arra, hogy ami még eredeti, azt megőrizzék, amit idő közben gagyira cseréltek, oda visszaépítsék az oda illőt – pedig ez sokkal bonyolultabb és drágább folyamat alkalmasint, mint megvenni a menő vagy akár korhű újat. A berendezés persze nem IKEA, hanem vannak szép antik bútorok, vagy éppen neves mai darabok, de sehol nem fityeg az árcédula. Bár nem gondolnám, hogy valaha is lehetne ilyen házam – mondjuk egy ilyen ablakkal a nappalin, ezzel a belmagassággal, ezekkel az eredeti építészeti részletekkel, – ám ebben a lakásban azonnal tudnánk otthon érezni magunkat! A konyhában lehet főzni, kilépni egy kávéval a kertbe, a nappali vendégfogadásra is és lazításra is alkalmas, a háló otthonos. Minden részleten látszik, hogy használatra tervezték, és közben persze szemet gyönyörködtető az eredmény.

Azt különösen szeretjük, ha a grandiózus megoldások mellett láthatunk valami frisset is:

A bútorok jelentős részét egyébként az előző lakásból hozták, lásd lent a régi nappali és étkező képeit. Mert bútorból sem kell 8 szett, hanem egy jó:) Sőt, a jó tervező nem válik meg a nagy körültekintéssel kialakított otthona berendezésétől fél évente “stílusváltás” miatt, hiszen a stílus maga az ember.

 

Most itt áll az étkező:

De az előző lakásban is megvolt a helye:

A kiváló minőségű, de minden hivalkodástól mentes shaker stílusú konyha igazán szerény. Bármelyikünk lakásában lehetne. Nincsenek különleges anyagok, vagy extra gépek. Persze a minőség sosem olcsó, de a luxus kerülése miatt azért nem szükséges bútordiszkontban, vagy a helyi garázsműhelyben választani a konyhabútort. Sőt, DIY festékkel antikolt laminált sem cél. Tartós dizájn tartós minőséggel szerintem mindig jó eredményt hoz, és kerüli a kivagyiság látszatát.

A konyha végében ott a kedvencem: a kétszemélyes reggeliző/kávézó asztal. Nagyon hasznos találmány – mondjuk ennél kicsit méretesebb asztallal -, ha egyébként a lakásban csak egy-két személy lakik, de gyakran hívnak vendégeket. A férjemmel 10 fős asztal két végén vacsorázni királyinak királyi lehet, ám kevéssé meghitt. Tudom, nekem mániám, és otthon nálunk így is van: 8 személyes az asztalunk de csak négy szék áll körülötte, mert nem szeretem, ha üres székek vannak a családi asztalnál. Örülünk a vendégeknek, ezért a pótszékek betározva várnak az előszobában (és igen hasznosak is ott!), sőt a teraszon, pincében további jelöltek is találhatóak. Tehát kis asztal a kis létszámhoz, nagy étkező a nagy társasághoz – ideális megoldás!

Az angolok nehezen szakítanak az “én házam az én váram” hagyománnyal, ezért a baldachinos ágy mai változata sokkal gyakoribb, mint nálunk. Ez az ágy is régi szerzemény, az előző lakásukból hozták:

Ebben a vendégszoban szívesen lennék vendég:

A fürdő igazán szerény, mivel ez egy régi ház, így csak akkor lehet a fürdő nagyvonalú, ha ezért beáldoznak egy hálót. A londoni ingatlanárak mellett az nem feltétlenül jó döntés, főleg, hogy arrafelé ritkák írják le, hogy egy ház hány négyzetméteres, inkább hogy hány (dupla)hálószoba van benne.

Az igazán jó ház egyik ismertetőjele, hogy kevésbé hangsúlyos sarkokban is tartogat remek meglepetéseket:

Kell-e a luxus? Attól függ. Itthon legtöbbünk számára az vágyaink netovábbja, hogy a megfelelő helyen, a szükséges méretű, jó ízléssel kialakított, jó állapotú lakásban éljünk. Ezt az igazi “luxust” mindenkinek szívből kívánom!

forrás: Remodelista