Most zárult az “Év irodája 2015” verseny, és elárulom mindjárt itt az elején, hogy én nagyon drukkoltam a Térkultúrának és a Magnet Banknak, mert szerintem eszméletlen klassz dolgot csináltak együtt.  Tehát életemben először nyomonkövettem a versenyt, megnéztem az izgalmasabb versenyzőket. És nem lettem boldog.

Ennek persze az is lehet az oka, hogy a héten olvastam egy remek írást, ami csöppet sem a lakberendezésről szólt, hanem a munkáról és az életünkről. Kopp Mária írta, őt érdemes ismerni (jobban, mint az év színét…):

“A munkanélküliséggel fenyegetőzve a munkaadók számtalan esetben teljesen megfosztják a munkavállalókat személyi szabadságuktól, sőt a szabadidejükkel is rendelkeznek. Ez különösen érvényes a külföldi illegális munkavállalókra, a fiatalokra és a nőkre. A jelenség szinte általános a kereskedelmi üzletláncokban, s más módon ugyan, de fennáll a jól fizető pénzintézeteknél, a külföldi vállalatoknál, gyakorlatilag az üzleti szféra csaknem minden területén. Ez a jogfosztottság közvetlenül a családot mint intézményt támadja. Nem juthat álláshoz olyan nő, aki nemrég házasodott, aki nem kötelezi el magát, hogy nem szül gyermeket, vagy akinek kiskorú gyermekei vannak. A munkahely a nőket és a férfiakat egyaránt úgy veszi igénybe, hogy szinte képtelenek tartósan fenntartani egy partnerkapcsolatot, vagy nem képesek családi életet élni, gyermekeikkel foglalkozni.
A beosztottak fölötti hatalom éhsége megfosztja a munkavállalókat az egyetlen, a felnőttek lelki védelmét biztosító intézménytől, a családtól, ezzel magányos emberekből álló, kontrollvesztett, apatikus, depresszióra hajló, beszűkült tudatú, szorongó és a végsőkig kimerült tömeget hozva létre. Világosan kirajzolódik, hogy a családok szétverése súlyos demográfiai és egészségügyi helyzethez, a szociális védőháló megszűnéséhez vezet, és az egész társadalom létét fenyegeti. Napjainkban így azok teszik a legnagyobb szolgálatot az emberiségnek, azok védik az igazságot, akik a család intézményének védelmén fáradoznak.”

Mi köze lehet az év irodájának ehhez?

Azt látom, hogy annak az irodának van esélye ma egy ilyen versenyen, aki megkísérli az otthon, az öröm, a közösség illúzióját létrehozni a munkahelyen. A szuper kávégép az alap, hasít a wifi, van hűtött víz, az épületben vagy a környéken remek étkezőhelyek, általában akad konditerem is. Ágy talán még nincs, tehát aludni azért haza kell mennünk, de simán elvagyunk ilyen helyen 10-12 órát, amiből 8-10 óra kemény munka, ám ebéd / kávé / darts / futógép közben is fejleszthetjük a projektet vagy éppen a szoftvert, sőt marketing trendeket is megoszthatunk. Tehát egy komplett win-win helyzet, nem?

Vagy ha az iroda nem laza, akkor luxus. Menő hely, akár sokkal szebb, kényelmesebb, szellemesebb, mint az otthonunk. Úgy is ott vagyunk többet.

Hol van itt a bibi?

Egyrészt evvel az “irodában vagyunk otthon” iránnyal csak az a gond, hogy miért nem otthon vagyunk otthon? És vajon mindenki otthon érzi magát egy ilyen helyen?

Hadd legyek egy kicsit személyes. Kb. így éltem 35 éves koromig. Sokkal többet voltam a munkahelyemen, mint otthon. Magas minőségű munka, aztán ha még volt hozzá kedvem, közös bulik (sajnos a fitness volt kevésbé jellemző). Ennek az időszaknak a vége viszont már nem volt vidám. A hétvége pedig egyenesen rémes, ha nem volt pénteki, szombati program. Azok meg sajnos fogytak, mert a kollégákat azért megunja az ember egy idő után, a barátaim pedig 2-3 vagy akár 4 apró gyerekkel pont tökéletesen érezték magukat a kevéssé trendi vagy menő, ám annál meghittebb otthonukban, családi körben a téli szombat estéken.

Aki pedig átlépett a családi, gyerekes állapotba, az jó esetben jól pozicionálja a munka-magánélet témát: szívesen végzi a munkáját, örül, ha ezt szép helyen teheti, de az idő a legnagyobb kincse. Vagyis végezzük el a munkát igényesen, örömmel, már-már flow élményt átélve, de a figyelmünk nagyobb részére igényt tartó falat majd akkor következik, ha minél hamarabb hazaérünk: élmények, leckék, örömök, bánatok, kinek hány embertől, lényeg viszont, hogy elég idő legyen erre is, meg a finom vacsorára, meg a kb. élhetőre rendezett lakásra, tiszta ruhára és társaira. Vagyis döntenünk kell: darts a kollégákkal, vagy ki nevet a végén családi körben?

Ha elnézzük ezeket a képeket, a laza, trendi irodákba nehezen tudjuk beleképzelni az 50+-os hölgyeket és urakat. Egyszerűen nem illenek a képbe. Furán is mutatnának és valószínűleg nekik sem jönne belülről, ha babzsák fotelen elnyújtózva, vagy raklap kanapén gurulva kellene meginni a kávét ebéd után, esetleg közben még csocsózhatnának is a kollégákkal. Pedig barátaim, ahhoz, hogy jól éljünk, meg kellene becsülnünk a munkás éveik második 20 évében járókat is. Ők már általában nem keresnek párt, nem jönnek nyúzottan görbe este után, nem szülnek gyereket, nem telefonálnak nekik az óvodából mert lázas a gyerek, nincs nyílt nap, fogadóóra, furulyabemutató. Ők a legmegbízhatóbb munkaerő. Ők is pörgethetnék a gazdaságot, talán lassabban, de biztosan.

Tehát én ezeket az irodákat kicsit csapdának érzem. Én nem az irodában akarok élni, örülni, barátokat szerezni. Oda pénzt keresni járok, és borzasztóan szerencsés vagyok, mert amit csinálok, azzal röpül az idő. De azért a munka szempontjából biztosan a legszebb pillanat, mikor hónap harmadikán, reggel 7 óra után pár perccel sípol egyet a telefonom: munkabér érkezett.

Tehát Petőfi jut eszembe ezeket a csoda képeket nézve: “csodállak, ámde nem szeretlek”.

Aztán van, amit nem is csodálok. Mikor menők akarunk lenni, ám valójában alig lépünk csak ki az iroda-feelingből, ráadásul a főnököket leszámítva, valójában borzalmas munkakörülményeket biztosítunk: hatalmas hodályok, szürkeség, padlószőnyeg, ocsmány álmennyezet, minimális személyes tér, üvegfalak, hogy mindenkit szemmel lehessen tartani, mint a gyári futószalagnál:

Természetesen ne felejtsük el, hogy a 21. században már nem feltétlenül azt gondoljuk munkának, ha kiválóan, határidőre elkészítjük a feladatot, amit a főnökünk kiadott.

“Az elmúlt századok lassan változó világában a siker kulcsa az volt, hogy jól csináljuk, amit megtanultunk az iskolában. A gyorsan változó világban azt kell jól csinálnunk, amit nem tanultunk.” – mondta Seymour Papert, a LEGO robotok feltalálója.

Ha az a feladat, hogy kreatív terméket hozzunk létre, akkor ahhoz kreatív együttgondolkodásra, inspiráló, kreatív térre van szükségünk. Nem akkor dolgozunk, amikor csöndben, határidőnaplóban, listákon pipálva haladunk, hanem a zseniális új ötlet bizony jöhet pingpong, pizzaevés közben is. Éppen ezért öröm volt azokat  az üdítően ötletes tereket látni, amik pont ehhez a típusú munkához adnak tökéletes kereteket:

De ahhoz, hogy mind jól éljünk, a 18-65 évesek bő 70 százalékának kellene itthon is dolgoznia – mint tőlünk nyugatra meg északra. És azt azért ne gondoljuk, hogy ez a sokmillió ember mind a kreatív iparban fog alkotni. Tehát egy ilyen versenyen jó lenne azt látni, hogy a tömegeket foglalkoztató, hagyományos irodákban, sőt, akár önkormányzatokban, hivatalokban dolgozóknak is megtalálják az esztétikus 21. századi munkahelyet.

És miért drukkoltam a Térkultúra által kialakított Magnet Bankfióknak? Mert ők pont azt célozták, hogy amíg nálunk ügyet intézünk, addig a gyerekeinkkel, barátainkkal is jól érezhessük magunkat. Neked már eszedbe jutott, hogy pont egy pénzügyi tranzakció közben kezdenéd el olvasni mondjuk az Üvöltő szeleket?

Mindent összevetve, hétfőn örömmel megyek a dizájnmentes irodámba. Bár onnan se könnyű szabadulni, legalább trükkös bűbájokat nem vetnek be. Növényt már vettem, most a képek következnek. A lányom ma rajzolt két műalkotást. Eszembe fog jutni róla, hogy fussak haza.

A teljes mezőnyt és még sok-sok érdekes képet azevirodaja oldalán találsz, ahonnan a fotókat kölcsönöztem.