Szerintem többen vagyunk úgy, akik nagy kedvvel nézegetnek klassz lakásokat, hogy kissé túl gyakran kiáltunk fel: pont ilyet, ide nekem! – egy szép otthon láttán.

Gyakran esem magam is ebbe a hibába, de most aztán tényleg azt gondolom: ez lehetne az igazi! Laza, szellemes, világos, családbarát, egyedi!

És ami még izgalmasabbá teszi a történetet, hogy nem Svédországban, Hollandiában, Ausztráliában, de nem is Angliában járunk. Sőt, nem is Amerika lakberendezésileg igen haladó vidékein (mondjuk Brooklyn, Boston, Seattle, stb.), hanem Texasban. Ahol nekem legtöbbször minden túl sok: túl nagy, túl nehézkes, giccses, fényűző, túlrendezett. Még ha Bobby és Jockey nem is koccintanak mindjárt whiskyvel az aranyozott zsúrkocsi mellett.

Judy, Don, két gyermekük (+ a kutya) Houstonban, egy városi házban élnek, aminek már a kialakítása is rendhagyó: a közösségi terek kerültek a felső szintre, ahonnan a fákra látnak, míg a hálók vannak a földszinten. Az egész épület kialakításának egyik legfőbb szempontja az volt, hogy minél intenzívebb legyen a kapcsolat a kültérrel, és a kényelmes, nyitott közösségi terek arra csábítsák a bentlakókat, hogy minél kevesebb időt töltsenek elvonulva. További határozott kívánság volt a rengeteg természetes fény becsalogatása. Azt hiszem, az építész jól végezte a munkáját: egy ilyen konyha tényleg az otthon szíve, és az egybenyitott tér rendkívül barátságos a sok ablakkal!

Ha a tervezésre maximális pontot adunk, akkor én nem lennék szigorúbb a berendezéssel sem: minden inkább egyszerű, olcsó, gyerekbarát, mégis látványos és egyedi!

Ha pedig közelebb megyünk, igazán remek részleteket találhatunk!

Neked pl. eszedbe jutna homokgyűjteménnyel dekorálni?

Vagy tapéta helyett egyedi festéssel feldobni a falakat?

Nem mintha a kiváló tapéta nem lenne mindig telitalálat!

Szép munka, gratulálunk! És minden hazai építkezőnek hasonló bátorságot kívánunk:)

forrás