A poszt abból az alkalomból születik, hogy két éves a blog. Tehát  családtagjaim türelmének köszönhetően két éve sokkal többet foglalkozom lakberendezéssel, mint eddig.

A szülinapi blogbejegyzésben ezúttal nem foglalnék össze semmit az elmúlt évről, inkább azt mesélném el, hogy én mit tanultam a lakberendezésről, és ami nekem igazán izgalmas, az otthonteremtésről.

Biztosan tudjátok, hogy két gyerekünkkel lakunk egy Pest környéki faluban, ikerházban. Nem túl nőies megközelítés, de a házunk technikailag egész jó szinten van már (fűtés, nyílászárók, szigetelés, stb.), ám belül annál messzebb vagyunk a késztől, és ha a gyerekeinkre hagyatkozunk, valószínűleg csak még messzebb kerülünk az ideális állapottól:)

Persze azt gondolom, hogy azok a blogok a legjobbak, ahol a blogger saját otthona a névjegye. Lásd pl. Kedvenc Otthon, Térkultúra, Nemiskacat, Napi Szemtorna.

Milyen jó lenne, ha a mi otthonunkat is végre be lehetne mutatni!

Mi a helyzet nálunk? Mikor lesz kész az otthonunk egy bemutatóra? Szögezzük le: ez nem csak az én lakásom. Az otthonunk olyan, amilyenek mi vagyunk, együtt, négyen. A családom másik három tagjánál a fontossági listában bizony nincs elől a ház folyamatos fejlesztése. Vagyis az otthonunk nincs a középpontban, sem olyan szempontból, hogy mire költünk pénzt, vagy mivel töltünk időt. Ezért amúgy hálás vagyok nekik, hogy a házunk nem lesz az életünk célja, hanem csak a kerete. De nem csak abban kötik meg a kezem, hogy mennyit áldozunk a házra, hanem abból a szempontból is, hogy milyen legyen. Ha a gyerekekre hallgatunk, akkor legyen modern. Kényelmes és otthonos, de modern. Ha a férjemre, akkor mindenképpen kényelmes, otthonos, és semmiképpen ne minimalista, ne fehér, de ne is kopottra festett, vidékies.

Legjobb, ha nekem már nincs is elképzelésem, ugye?

Ahhoz, hogy milyen legyen az otthonunk, érdemes számot vetni azzal, hogyan élünk. Mi rendetlenek vagyunk. Széthagyjuk a cuccainkat. Bevisszük az ételt a nappaliba. Mindig otthon felejtünk valamit, amiért cipővel végigrohanjuk a házat. A férjem hazaérve, munka végeztével, vagy csak úgy,  orvul bedugdossa a papírjait, szerszámait a nappali könyvespolcának szabad réseibe (szerinte izé vagyok, hogy ezt felemlegetem). A gyerekek az egész házat zsákmánynak tekintik, a napi óvodai/iskolai adagot leszórják az előszobában, de jut még az éjjeliszekrényemre is egy-egy darab, nehogy elfelejtkezzek róluk. Ráadásul alig vagyunk otthon. (Ha mégis, az veszélyes, mert olyankor támadnak az ötletek.) És én marha ideges vagyok attól, ha az otthon töltött időm azzal telik, hogy utánuk pakolok.

Mi köze van ennek a lakberendezéshez? Olyan helyre van szükségünk, ahol a hibák besimulnak. Amit könnyű fenntartani. Ahol kb. semminek nincs értéke: nem lehet leverni drága holmit, nem lehet kárt tenni a berendezésben, ahol a párnákból tornyot lehet építeni és a fotel változhat erőddé.  Ahol akad egy-egy láda, ahová el lehet tüntetni a játékokat.

A csomó blog, csábító kép végignézése után sokat megtudtam arról, mit is szeretné(n)k:

• Mind a négyen olyan “jó lakásra” vágyunk, ami hosszútávon is megállja a helyét. Ami azért jó, mert körbenézünk, és örülünk, hogy itt lakunk. Hogy ide jöhetünk haza. Hogy bárhol is legyünk a házban, szép részleteket láthatunk (na jó, ez a gyerekeimet nem annyira örvendezteti meg, legalábbis tudatosan).
• Sok minden tetszik, de nagyon kevés olyat látok, ami tényleg kellene saját használatra. Azért tisztul a kép. Kényelmes nappali, sok könyv, mindenkinek tuti bevackolós hely. Saját fotók, családi, baráti alkotások, régi családi festmények. Meg persze jó lenne klassz, kortárs művészeti alkotás. Minél kevesebb bútor. Világos étkezőkonyha, fehér bútorokkal, legyen valamennyire szeparált a nappalitól. A hálóban csak az ágynak és a ruháknak kell hely, különben minden odavándorol. A gyerekszobákban a variálhatóság, egyszerű bútorok a megoldás. Mi már csakis házban tudunk lakni, és a kert egyre fontosabb számunkra.

 

 

• Már tudom, hogy engem a dekorálás nemcsak hogy nem érdekel, hanem ráadásul idegesít. Az is, ha nekem kellene csinálni, de az is, ha ezt látom masszívan máshol. Karácsonyi/húsvéti, évszakos dekor – köszi, csak sátoros ünnepeken, akkor is minimálisan.  És a tojástartóból virág, pet palackból függöny, konzervdobozból gyertyatartó irány sem dob fel – ezeknek a cuccoknak akkor vehetjük legnagyobb hasznát, ha berakjuk a szelektívbe, és újrahasznosítják. Nekünk biztosan az a jó, ha az otthonunkat minimális dekorációval tervezzük, ami bekerül, az pedig álljon helyt hosszútávon.
• Azt hiszem én utálom a tárgyakat. Megfulladok egy olyan lakásban, ahol mindenhol van valami. Bemegyek, és arra gondolok mit kellene kipakolni, hogy levegőt lehessen kapni. Ha egy tárgyat egy évig csak portalanítás céljából kell megfognom, idegesít. A tárgyutálat egyik oka azt hiszem a gyerekeimben keresendő, mert ők annyi holmit gyűjtenek be, hogy valakinek kompenzálnia kell.
• Nem szeretek semmilyen lakberendezési cikkre vadászni. Meg úgy általában vásárolni sem igazán. Azt hiszem még sosem vettem semmit hirtelen felindulásból. (De: egy béna ágytakarót a török bazárban. Negyedáron eladtam. Rémes üzlet volt.) Ezer évig gondolkodom azon, hogy mi illene egy adott helyre, sanszos, hogy mire megvenném, kivonják a forgalomból. Az pedig nem érdekel, ha a miénken kívül még sok-sok lakásban van ugyan olyan cucc, –  ezek szerint mindannyian jól választottunk!
• Kizárólag boltban szeretek lakber terméket vásárolni, de legalábbis látnom kell élőben azt, amit majd talán megveszek. Ezek alapján egyértelmű, hogy a Vatera nem az én helyem: sem a bizonytalanságot, sem a keresgélést, sem az alkut nem nekem találták ki. A férjem pedig nemes egyszerűséggel utálja a használt bútorokat. Egy szekrény még oké, a textiles viszont teljesen ki van zárva. De míg a Vatera, ha ügyesek vagyunk, nagyon környezetbarát módja lehet a stílusos berendezkedésnek, addig a hírlevelekkel és akciókkal bombázó, exkluzív vevőkör látszatát keltő regisztrációhoz kötött oldalak (Vivre és társai) végleg nem játszanak nálam.
• A fenntarthatóság alapvető szempont számomra a lakberendezésben. Sosem vennék trópusi fa bútort vagy hasonló környezetromboló berendezést. Nem ülnék milliós kanapén, százezres széken. Talán ezért is nem vásárolgatunk még filléres holmikat sem, ezért nem dekorálunk, ezért nem tudnánk cserélgetni a tárgyainkat (megvesszük, átalakítjuk, betesszük, eladjuk, lefestjük, újat veszünk, stb.).
• Egy terv, vagy inkább álom: szeretnék DIY területen sokat fejlődni. Pl. megtanulni bútort festeni. Ennek a férjemmel mindketten nagyon örülnénk, mert nekem végtelen sok az ötletem, ő viszont nagyon ügyes. De nagyon unja már a Nagy Megvalósító szerepét.

A harmadik évre tehát ilyesmiket tudok ígérni: otthonok, amik megfogtak, terek, amiket újra kellene gondolni, saját otthonnal kapcsolatos dilemmák, és hátha eredmények is. Ami biztosan nem lesz: dekorrovat, vásárlásra buzdítás, álom luxuskivitelben, l’art pour l’art lakberendezés.

Nagy öröm, ha velem tartotok!