Nem lakás, hanem mindenképpen ház. Szabó úr ugyanis nem bírja a lakásokat. Zenél, néha fúr-farag, az alkalmazkodás számára nem erény, hanem olyan szó, amitől a hideg rázza. Szabóné azért el tudna csábulni régi “bérlakások”, villalakások, kivételes esetben új építésű lakások irányába is. A gyerekek számára (4+, 6+) a kert mindenképpen szükséges és bár őket tulajdonviszonyok még nemigen tartják izgalomban, azt viszont állíthatom, hogy mások nem szeretnének velük közösködni. Tehát ház.
Most is házban lakunk, egy ikerházban. A két lakószint szerintünk 110 nm, a mesteremberek szerint, ha négyzetméterben adnak árajánlatot 120. A ház ’88 körül épült, a férjem, aki részt vett az építésben nem tud pontos dátumot. Az biztos, nem ez volt az hazai építészet csúcspontja és a miénk még nem a legrosszabb itt a környéken. Két szinten (nem tetőtér) van négy szobánk, két fürdőnk, két teraszunk és a ház teljesen alápincézett. Mikor házvételen gondolkoztunk, hamar rájöttünk, hogy az új építésűek ennél általában sokkal rosszabbak (pince sosem, vacak környék, vacak beosztás, bizonytalan kivitelezés).
Vagyis a ház semmiképpen sem álmaim háza, de egy tó mellett, rendkívül csendes utcában fekszik, jó a beosztása, remekül fejleszthető még. Szeretjük. De annak, aki már bőven féltucat vételen és eladáson túl van, sosem lehet azt mondani, hogy tessék, beérkeztem. Mindig a következőt vesszük úgy, hogy az már tényleg a végső és az egyetlen igazi.
Milyen lenne most az igazi?
Egy faluban lakunk, ami az év 8 hónapjában hatalmas élmény (márciustól októberig), viszont novembertől februárig kicsit fogságban érzem magam. Nem a faluval, hanem velem van a gond. Egyrészt nem vezetek, ami ennél az életmódnál nem praktikus. Másrészt 39 év Budapesten azért mégis meghatározó, bár való igaz, hogy a tél mindenütt kellemetlen.Azt tudom, hogy Budapest feltehetően soha többé (milyen lesz nyugdíjasan, laknék-e vajon Pasaréten a Júlia utcában egy régi villa lakásában, mint Szabó Magda? nem tudom), de a gyerekeimet tuti nem vinném vissza.
 |
| Már nem eladó, Pasarét, Júlia utca |
Ha nem Budapest, akkor kisváros. Kis kitérő: ha az életminőségre gondolok, akkor laknék én nagyvárosban is, boldogan, mondjuk Pécsen, esetleg Szegeden. De az túl messze van.
Szóval kisváros, most elsősorban Szentendre, másodsorban Göd/Vác, vagy fordítva. Utóbbiak jobbak, mint Szentendre, mind a számomra kedves és elérhető ingatlanok választékát tekintve, mind a fekvés vonatkozásában, viszont Szentendrén tetszik a helyi kulturális élet és rengeteg az ismerős. Tehát ennyi költözés és tapasztalat után most azt mondhatom, nekem olyan hely kellene, amit gyalog bejárhatok és elérek szinte mindent, ami fontos nekem.
Szoktak azzal jönni, hogy Budapest, mozi, színház, múzeumok. Kicsik a gyerekeink, drágák a jegyek. A beutazás 36 perc, még vonattal is meg lehet járni, vagyis ez egy rossz érv.
Budapesten dolgozom, van bejárási idő és ez tényleg nem kellemes. Viszont amíg Óbudán laktam, hazaértem és már mentem is volna valahová, mert mit csinál az ember egy nagy ház kis lakásszeletében? Kiülök az erkélyre (köszönök a két szomszédnak) és lazítok? Itt utazom ugyan, de utána élünk. A gyerekek szabadok, a természet közelében élnek. Ráadásul nagyon sok rossz információtól viszonylag mentesek.
A környék legyen csendes, rendezett, zöld utca, ha lehet álmodni, akkor olyan, ahol régi villák vannak túlsúlyban – lehessen irigykedni. Ahonnan gyalog kényelmesen elérünk mindent, úgy mint óvoda, iskola, orvos, gyógyszertár, bolt, piac. Iskolás koruktól a gyerekek is szabadon közlekedhetnek, túl sok anyai izgalom nélkül.
Arról, hogy milyen legyen a ház, és abban mi legyen, majd legközelebb.
Te el tudnád mondani, milyen számodra az ideális lakóhely?
Azért is izgalmas, mert múltkor olvastam egy cikket, hogy költöznek vissza a családok az agglomerációból, rosszul választottak. Nagyon nehéz felmérni, hogy mi az ideális helyszín, ahol szívesen laknánk. Mert máshol laknék szingli állapotban, mint aztán kisgyerekkel, és ami ideális kisgyerekkel, az nem biztos, hogy bejön kamaszokkal. Ráadásul nem csak egy ember dönt, hanem minimum egy házaspár. Én pl. pont úgy képzeltem, amint leírtad, eszembe sem jutott, hogy van más jó lehetőség is. De a férjem nem bírja a társasházi létet, nem ahhoz szokott. Úgyhogy én kockáztattam, de úgy tűnik bejött:)
Én Budán lakom, kertvárosi részben, ugyanabban az utcában lassan 3o éve, de már a negyedik lakásban. Ahogy nőtt a család úgy költöztek a szüleim a gyerekekkel egyre nagyobbakba, velük laktam 25 éves koromig, az volt a harmadik lakás, ami már valójában kertes ház volt. Mivel imádjuk ezt a környéket, a férjemmel mi is ideköltöztünk a szüleimmel egy utcába. Nekünk nincs még pénzünk kertes házra, pláne nem ezen a környéken, DE bevallom őszintén, kisgyerekkel (egy 2,5 éves fiunk van) szerintem szuperjó olyan társasházban lakni, ahol gyerekes családok vannak. Itt nálunk a házban a 8 lakásból 4-ben kisgyerekes családok laknak, állandóan együtt bandáznak a gyerekek, együtt megyünk ki a kertbe, játszótérre, játszóházba, sétálni, stb, kész bölcsi-ovi van itt a házban. És ez a szülőknek is nagyon jó meg a gyerekeknek is. Én 9 illetve 6 lakásos társasházban nőttem fel, mindig bandázva a szomszéd gyerekekkel, és imádtam ezt a gyerekkoromban, teljesen tudatos, hogy én így szerettem volna továbbvinni. És a férjem is, persze különös okunk is van rá: mi szomszéd gyerekek voltunk, onnan ismerjük egymást. 🙂 Persze imádom a szüleim kertes házát, sokat vagyunk ott is, egész más világ, mint egy társasház, de nekem kisgyerekes anyaként tényleg ez az ideális megoldás, ami most van. Jó ötlet ez a téma, én is fogok erről írni!