Lakjunk jól!

Mi ez amit olvasok?

Amikor baráti biztatásra elkezdtem írni ezt a blogot, nagy elődök inspiráltak vagy éppen rémisztettek halálra. Inkább az utóbbi, mert addig főleg gasztroblogokat olvastam, és (azóta is)  műfajtól függetlenül, ki érhetne fel például Mautner Zsófi Chili & Vanilia oldalának színvonalához? Mert adva van egy rendkívül szimpatikus személyiség, hatalmas, kivételes tehetség ami a főzést, az írást, az emberekkel való kapcsolatteremtést illeti. És összehoz egy olyan blogot, amit kezdő háziasszonytól menő szakácsig mindenki “rongyosra” olvasott az indulástól, én a mai napig elolvasom minden új bejegyzését. Mert hiteles, mert nem szaladt el vele a ló, mert azóta is azt adja az olvasóknak, amit kezdetben: élvezetes posztokat, remek fotókat, de elsősorban zseniális recepteket. Hogy Zsófi közben gasztrokirálynő lett itthon – könyvek, tévéműsorok, szakértői jelenlét, stb. – , a blogból szinte fel sem tűnik.

Egy lakber blog születését is nagyon közelről nyomon követhettem: a közvetlen környezetemben (munkahelyi asztalszomszédom) elindult az Otthon magazin Kedvenc Otthon pályázatán az új házukkal, amit villámgyorsan meg is nyert, és már indult is a Kedvenc Otthon oldal, hiszen napi egymillió kérdést kapott ismerőstől és ismeretlentől arról, hogy lehet két kicsi gyerek mellett egy ilyen tökéletesen kedvenc otthont összehozni? Tehát egyszerűbbnek tűnt képes posztokban megválaszolni a kérdéseket, mi pedig alig vártuk az újabb bejegyzést. A blogja műfajt teremtett itthon, miközben a szomszéd asztalnál bitang jó szakmai (és nem lakberendezési) kiadványsorozatot és képzéseket hozott létre.

Aztán persze felfedeztem még egy csomó remek olvasnivalót, aminek az lett a következménye, hogy a konyha megtelt kinyomtatott receptekkel, én pedig lassan felhagytam a lakberendezési újságok vásárlásával, hiszen online formában sokkal jobb tartalmak értek el naponta, ráadásul a papír sem gyűlt otthon, naprakész is volt, és még fizetni sem kellett érte.

A blogról, mint műfajról egyébként egy fejlesztéspolitikai képzésen hallottam először, és úgy rögzült bennem, mint modern irodalmi kategória. A félig nyilvános napló esete. Az általam olvasott kettő (mit főztem ma/hogy épült a házunk) bele is illett ebbe az elképzelésbe.

A hőskorhoz képest ma már mindenféle blog van: a saját szempontjai szerint válogatva leközöl máshol megjelenő tartalmat (lakásbemutatót, véleményt),  egy termék mögé tesz kapcsolódó tartalmat (pl. festékforgalmazás és hobbi bútorfestés), mások egy életszakaszt kísérnek végig naplószerűen (lakásfelújítás, fogyás és/vagy életmódváltás, gyermekvárás és születés, stb.). Hogy a kedvenc műfajomnál, a lakberendezésnél maradjak, néhány nagyon tehetséges lakberendezőnek van blogja. Ez alkalmas arra, hogy képet kapjunk a fizetős munkáikról, de egyben nagyon sok ingyenes! Napi Szemtornát kapunk arról, hogy merre tart ma a Térkultúra:)

A Lakjunk jól! indulása egyébként kedves barátnőmék házkeresésével függött össze. Egyszerűbb, strukturáltabb, követhetőbb volt egy-egy posztban leírni, miről mit gondolok (eladás, vétel, lehetőségek, átalakítás), mint chaten megbeszélni. Aztán egy napon találtak egy lepukkant kockaházat remek helyen, ami az én fantáziámat sokkal jobban megmozgatta, mint az övéket. Lett belőle sorozat, és ebből a sorozatból sok-sok olvasó, akik a kockaház témában érintettek voltak. (A blog egyik legjobb történése, hogy évekkel később kaptam egy levelet attól a családtól, akik végül megvették a házat. Kerestek a neten valami ötletet, aztán találtak egy ötrészes sorozatot, amiben az ő házuk lehetséges átalakítása, bővítése szerepelt. Nem bánták.)

Írtam a bejegyzéseket, és csakhamar – bár nem elég hamar – azt vettem észre, hogy főleg olvasói levelek alapján posztokat írok, heti három-négy éjszaka is.  Tavaly nyáron sok szempontból jött egy nagy fejbekólintás – például egy hét az Onkológián elég kijózanító tud lenni – és akkor végleg azt mondtam: a lakásunk készültsége, állapota igazán századrendű kérdés, a blog miatt pedig soha többet nem szeretnék háttal ülni a gyerekeimnek esténként (a férjem a hátamat is szereti).

Olvasott és kedvelt blogot írni piszok nagy meló. Mert ahhoz színvonalas, egyedi, karakteres, izgalmas, folyamatosan megújuló, mégis jellegzetes tartalom kell. Érezni kell, mi megy. Meg azt is, mi menne, de nem fér össze az ízlésemmel.

Persze blogot írhat az ember magának is (így írtam a gyerekeim naplóit, nem volt nyilvános), de egy blogot az olvasó tehet híressé. A kattintás, a lájk, a megosztás, a kommentek. Ha pedig az olvasó naggyá tette a blogot, akkor ott a dermesztő perspektíva: mit kezdek én evvel a hírnévvel? Blogger leszek? Ebből fogok élni?

Apukám mindig azt mondja, hogy manapság olyan foglalkozásokat űznek az emberek, aminek az égvilágon semmi haszna. Nem jön létre belőle se kézzel fogható, se szellemi érték. Ha ma abbahagynák, nem maradna utánuk hiányérzet. (Mondjuk mostanság néha a munkám kapcsán is ezt érzem. Akkor kezdtem gyanakodni, mikor a gimnáziumi felvételin a kisfiam a mutasd be a szüleidet kérdésre azt mondta, hogy apa tanár, középiskolában, anya meg, hát ő, hát nem tudom mit is csinál anya – otthon hozzátette, azt mégsem mondhattam nekik, hogy tárgyalsz meg ilyen hülyeségeket, mert az már milyen ciki.)

Barátaim, örömbloggerségből nem lehet megélni. Még ha ötmillió reklám is fityeg az oldaladon mindenki legnagyobb bánatára, az sem ér fel egy normális fizetéssel.

Mit lehet még a blogolással kapni?

  • A blogom fénykorában kaptam mondjuk havi 60 000 forintot a NLCafétól az olvasottság alapján – most 3,1 milliónál tartunk, ezúton is köszönöm! Néha ezért még egész oldalas reklám is volt – rém ronda – abból is jött pénz. Ahhoz képest, amennyit dolgoztam a posztokon, ez nevetséges összeg. Rendes munka ennél jobban fizet.
  • Hívogatnak reggelivel/ebéddel/vacsorával egybekötött sajtóeseményekre (értsd kapsz ételt, cserébe posztolod a boldogságot, hogy a Nagy Cég vendége voltál más híres bloggerekkel, és minden jót írsz a termékekről).
  • Kapsz ajándék termékeket. Mondjuk egy kék vázát, ami marha szép, de pont semmi szükséged nincs rá. Egy doboz festéket, aztán kerítesz valamit, amit lefestesz és már posztolod is.
  • Küldenek sajtóanyagot, benne kiváló fényképekkel, és te már írhatod is rögtön a lelkes promóciót a termékről, hiszen bennfentes vagy.
  • De a legjobban az megy, ha úgy mutatod be a termékeket, mintha nem lenne köztetek megállapodás (pénzbeni vagy természetbeni, mert azért egy wellness hétvége több személyre már komoly ajándék), csak úgy spontán pont klassznak találtad és megvetted, kipróbáltad, vagy éppen arról álmodsz, milyen szívesen megvennéd, ezért elmondod egy bejegyzésben mire tudnád használni és egyszer élünk, tuti meg is veszed!
  • Kapcsolt árut készítesz: írsz egy posztot, mint régen, majd a végén kiderül: hogy valami hasonlóban legyen részed, vehetsz tőlem valamit. Csak ma, csak itt, féláron.

Csak az a kérdés, erre olvasóként még kíváncsiak vagyunk-e? Hogy Marikánk, aki mind a 25 ezer olvasó szeme előtt fogyott le 120 kilóról 65-re, azóta minden reggel készít magáról outfites fotót egy csini ruhában, de sose hagyná le a márkajelzést. Gizi, aki egy csöpp egyablakos lakást újított fel a saját kezével filléres darabokból, ezzel inspirálva a fél országot, ma minden nap bemutat otthon valami menő cuccot,  és olyan cuki, hogy a márkát is mindig belinkeli.

Mautner Zsófi a promós cikkek alá odaírja: ez a recept az Aldi/Lidl, stb. támogatásával készült. Ez így rendben is van, lehet fizetett cikket írni. Lehet termékhez blogot indítani, lehet szolgáltatáshoz blogot kapcsolni, lehet hobbiból bizniszt létrehozni. Lehet vállaltan reklámot készíteni. Lelkes amatőrnek tűnni és közben üzleti vállalkozást futtatni, na az nekem ízléstelen. Tudjátok, a tévében is megjelenik a felirat: reklám. Csak hogy tudd: amit nézel üzleti célú és nem biztos, hogy minden részletében kegyetlenül realista.

A bloggert az olvasó teszi híressé. És az olvasó biztos el tudja dönteni, érdemes-e bújtatott reklám olvasásával tölteni az idejét?

Kommentek


Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be:

| Regisztráció


Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább a NLCafé oldalra!